|
 
|
 
|
Szováta, Románia - Szabó Rita Erzsébet 2010. Szovátán, a Szent József Gyermekotthonban tölthettem három hónapot egy másik hallgatóval, Hadverő Nórával február végétől május végéig.
A főiskoláról közösen mentünk ki Szovátára kisbusszal, megérkezésünkkor fogadtak minket, majd megmutatták szállásunkat. Az első hetek ismerkedéssel teltek, meg kellett ismernünk az intézet felépítését, szabályait, a nevelőket és természetesen a gyermekeket. A Szent József Gyermekotthonban 110 gyermek van, a 2 évestől a 20 éves korúig. Az otthonban 9 család van, melyekbe 2-15 éves gyermekek vannak elosztva, egy-egy családban átlagosan 10 gyermek van. S van egy gimnazisták számára kialakított, kollégiumszerű lakrész, mi is itt kaptunk egy szobát a három hónapra.
A gyakorlat ideje alatt a nagyobb feladatokat közösen végezhettük Nórival, s ez nagy segítség volt mindkettőnk számára. Jó, hogy meg tudtuk egymással osztani a feladatokat, tudtunk egymásra támaszkodni a nehezebb időszakokban, vagy amikor egyikünk lebetegedett.
Feladatunk volt a nevelők segítése, rengeteg gyermek van, s ahhoz képest kevés a nevelő, s a szakember, aki tud velük foglalkozni. Az első napoktól kezdve ránk voltak bízva az óvodás fiúk, velük nagyon sokat foglalkoztunk, mi vittük őket az óvodába és mi mentünk értük, ami nem volt kis feladat, hiszen nagyon sok magatartásproblémás gyermek van köztük. Időbe telt az is, míg a gyermekek teljesen megszokták a jelenlétünket. Szovátán sok önkéntes megfordul, s van, aki csak pár napra, így sokszor a gyerekeket is megzavarja ez a jövés-menés. Végül elfogadtak minket is „nevelő néninek”. Délutánonként három óra silentium volt, mikor az általános iskolások mellett segítkeztünk. Próbáltunk minél több családnál segíteni, egyrészt, hogy több gyermekkel megismerkedhessünk, másrész, hogy ezáltal elkerülhessük a túl szoros kötődést. Nagyon sok tanulási problémával, lemaradással küzdő gyerek volt, gyakran segítettem egy-egy gyermeknek, próbáltam olyan feladatokat gyakoroltatni velük, melyek előrébb vitték őket, s melyekkel személyes problémáikat, hiányosságaikat pótolhatták valamelyest. Nagyon nagy szükség volna a személyes fejlesztésre, gondozásra, ez azonban sajnos nem mindig valósulhat meg ilyen nagy létszámú otthonban.
Esténként többször segítettünk azokban a családokban, melyekben fürdetni kellett a kisebbeket, vagy mesét olvastunk. Már első perctől fogva láttam, hogy a gyermekek mennyire erősen tudnak ragaszkodni ahhoz a személyhez, aki egy kicsit is szeretettel foglalkozik velük. Rengeteg érdeklődő gyerekkel találkoztunk akár meseolvasás közben is, jó volt a kérdéseikre válaszolni.
A második hónapban három hétre kaptunk egy fiúcsaládot, nevelőjüknek el kellett utaznia, így ránk volt bízva a kilenc fiú. Számtalan tapasztalatot szereztem ebben a három hétben is, melyeket talán még évek múltán is fel tudok majd használni. A családban 2 óvodás és 7 általános iskolás fiú volt, köztük 3 kamasz fiú. A három hétben megtapasztalhattam, hogy mennyire nagy felelősség nevelőnek lenni, mennyi területen kell helytállni. Jó volt alkalomadtán beszélgetni a fiúkkal terveikről, mindennapjaikról. Mind a kicsik és mind a nagyok nagyon igénylik a személyes figyelmet, törődést. Sokszor próbáltam személyesen megszólítani őket, s nagyon értékelték, hogy valakivel beszélgethetnek.
A húsvéti szünetben a nevelők nagy része továbbképzésre ment, így csak két nevelő és mi maradtunk az otthonban kb. 30 gyermekkel. A szünetben nehéz volt látni a gyerekeket, akikért nem tudtak, vagy nem akartak jönni szüleik, hozzátartozóik. Ilyen kicsi gyermekeknek ezt nagyon nehéz volt feldolgozni. Próbáltunk minél több és színesebb programot kitalálni, amennyire a kötelező napi teendők és energiáink engedték. Többször kirándultunk, játszótérre vittük a kisebbeket, sportoltunk, kézműveskedtünk, közösen ünnepeltünk húsvétkor.
Minden héten nevelőgyűlés volt hétfőnként, ez amolyan team-megbeszélés, amikor a nevelők megosztják egymással a hét történéseit, megbeszélik a felmerülő kérdéseket. Amíg nevelők voltunk mi is részt vettünk ezeken a gyűléseken.
Ezután két hétre kaptunk egy lánycsaládot, 12 lánynak lettünk a nevelői. Ebbe a családba 8 kisiskolás és 3 óvodás tartozott, és egy kétéves kislány, aki egész nap otthon volt. Egészen mást tapasztaltunk a lányoknál, mint a fiúknál. Míg a fiúknál sokszor a legnagyobb probléma a takarítással volt, addig a lányoknál ez problémamentes terület volt. Minden család kicsit olyan, mint a nevelője, azt tükrözi, hogy a nevelő mit követel meg. Sokat beszélgettünk a lányokkal is arról, hogy hogyan forduljanak egymáshoz, hogyan lehet szeretettel megbeszélni a problémákat. Sok gond van a megbocsátás terén is, ebben is próbáltunk segíteni. Nagyon hozzánk nőttek a lányok és a fiúk is. Jó volt megtapasztalni, hogy sok nevelő szerint a lányok nyitottabbak lettek abban a két hétben, amíg velük voltunk.
Amikor nem volt családunk sok időt töltöttünk el az otthonban működő óvodában. Egy önkéntes fiatalember viszi két éve az óvodát. Ide az otthonos gyerekek járnak délutánonként, ugyanis Szovátán csak délelőtt van városi óvoda. A gyerekekkel sokat játszottunk a szabadban, rengeteget énekeltünk, próbáltunk egy kis színt vinni a hétköznapokba.
Sok területen, sokféle munkát végeztünk a három hónap alatt. Nagyon sok dolgot tapasztaltunk és láttunk, igazán jó és egyben nehéz gyakorlaton lehettünk, de egyáltalán nem bántam meg, hogy elmentem, a nevelők, az intézetvezető és a gyermekek is várnak vissza bennünket, akár egy vagy két évre is, mint nevelőket. Nagyon nehéz volt számunkra is a gyakorlat vége, hiszen a három hónap alatt nem jöttünk haza, s szünetet se nagyon tartottunk, ezért már fizikailag is fáradtak voltunk, ugyanakkor nagyon a szívünkhöz nőtt a gyermekotthon világa, a benne élő gyönyörű gyermekekkel együtt. Soha nem felejtjük el őket. Életem nagyon meghatározó három hónapját tölthettem ott, s remélem az ott tanultakat majd későbbi munkáim során is tudom hasznosítani.
 München, Németorság - Dibusz Mariann 2010. A 2009/2010-es tanév wintersemesterére Erasmus ösztöndíjat nyertem. Ezt a félévet a müncheni Katholische Stiftungsfachhochschule Bildung und Erziehung im Kindesalter szakának vendégszerető közegében tölthettem. A magyar ember hajlamos mindenfajta anyagi ráfordítás hasznát rögtön konkrét anyagi haszonban mérni, annak hasznosságát kizárólag eszerint megítélni. Számomra ez a félév olyan befektetés volt, melynek hozama egy egész életre szól, kamatlába számokban kifejezhetetlen.
Már a főiskola tanmenete is érdekes, eltér az itthonitól, az oktatás módja pedig méginkább. Öt különböző modul van, minden modult két előadó tart, így a hallgató eldöntheti, hogy az adott modulból melyik előadónál szeretne vizsgázni. Egy oktatóval a félév alatt kétszer találkozunk. Ekkor egy teljes napon át oktat. Az oktatást persze nem a poroszos értelmében kell venni, hanem rendkívül konstruktív napot töltünk együtt. Az adott napról előre megkaptuk a napirendet és a tervezett tananyagot, így mindenki össze tudta szedni a gondolatait. A tanár fölvetette a témát, majd mi hallgatók előrevivő vitába kezdtünk. Amennyiben a vita holtpontra, vagy tévútra érkezett, a tanár finoman visszavezette a helyes vágányra. Amikor észrevette, hogy valaki nem ért valamit, vagy megkért valakit a magyarázatra, vagy ő maga kezdett egy indirekt, ám annál részletesebb problémafeltárásba. Ezzel a módszerrel nem érezhette magát megszégyenítve az, aki nem értett meg elsőre valamit, mégis tudta, hogy a felvilágosítás neki szól. Az egész napos együttlét lehetővé tette, hogy a tanár egy tanulmányt fejezetekre tagolva kiosszon kisebb csoportoknak, melyek ezt adott idő alatt átbeszélték, majd a plénum előtt kiselőadást tartottak róla. Ilyen módon elemeztünk szakfolyóiratokat, tanulási módszereket, törvényeket (Sozialgesetzbuch), pedagógiai elveket, módszereket is. A hallgató az ilyen napnak részese lett, nem várta a végét, nem unta stb. A terem elrendezése az angol kórusiskolák próbaterméhez hasonlított, a zongoránál ülő karnagyot U alakban vették körül a kóristák. Itt a multimédiás segédeszközökkel felszerelt fal előtt helyezkedett el a tanár, a padok pedig szintén U alakban voltak elhelyezve, hogy mindenki láthasson mindenkit. Ez a tanulási kollokvium nem kizárólag a felsőoktatást hatja át. Megjelenik már a bölcsődében és az óvodában is, tehát a napközbeni kisgyermekellátás területén. A kisgyermekek számára minden nap úgy telik, hogy az intézmény úgynevezett Öffnung-ot biztosít. Az Öffnung (szó szerinti jelentése „nyitottság”) egy olyan napközbeni foglalkozástípus, ahol nincs meghatározva, hogy mivel foglalkozzon a gyermek, hanem lehetőségek vannak felkínálva nekik és azon belül mindenki azzal foglalkozik, amihez kedve van. A dolog megvilágítására legjobb, ha leírom egy kisgyermek napirendjét. Reggel 9-ig beérkezik az intézménybe. Minden érkező gyermek kezet fog a Kinderpflegerin-nel és az Erzieherin-nel (az egyszerűség kedvéért nevezzük őket óvónőknek), közben köszönnek egymásnak. Ha nem sikerül a gyermeknek elsőre, akkor megismétlik néhány kérdéssel rávezetve a helyes megoldásra: „Kire nézünk, amikor köszönünk? Melyik kezünket nyújtjuk? Hogy hangzik érthetően, határozottan és hangosan?” stb. 9 órakor megszólal a szélhárfa, amely jelzi, hogy egy felnőtt szeretne szólni, vagy kezdetét veszi egy program. 9 órakor mindig a Morgenkreis (reggeli beszélgetés) kezdődik. A gyerekek elpakolják a reggeli játékot, amivel játszottak, majd kört alkotva a szőnyegre ülnek. Már a bölcsődébe is létezik egy olyan naptár, amelynek táblácskái mozgathatóak, cserélhetőek, így minden nap dátuma kirakható rajta. Az óvónő vezetésével, kérdésekre válaszolgatva megbeszélik az évet, évszakot, hónapot, napot (számot, nevet egyaránt), majd minden átbeszélt eredményt valaki rögzíthet a táblácskán. Ezután ügyes kérdésekkel az óvónő a hétköznapi történésektől eljuttatja a beszélgetést egy egyházi, vagy világi ünnephez, vagy egy természeti jelenséghez. Utóbbit szemlélteti is, egyszerű eszközökkel. Ezt követi a Brotzeit (kenyéridő), mely a tízórai magyar megfelelője. Utána a gyerekek önállóan kiviszik a tányért, csészét a konyhába és beteszik a mosogatógépbe. Az étkezésnek nincs megszabott ideje, mindenki addig eszik, ameddig jól esik. Az evést követi az Öffnung, amelynek az a lényege, hogy az épület különböző helyiségeiben különféle tevékenységekre nyílik lehetőség. A gyermek az épület bármely szobájába beléphet, ott egy óvónő vezetésével egy-egy cselekvési ajánlat várja. Van, ahol kézműveskedni, van ahol festeni, rajzolni, tornázni, labdázni, mászni, kirakózni stb. lehet. Nem várhatjuk el, hogy minden óvónő minden olyan tevékenységhez, amely a gyermeket érdekli értsen, sőt kiemelkedő legyen benne. Azt sem várhatjuk el, hogy a gyermeknek kedden legyen kedve tornázni, szerdán festeni, csütörtökön énekelni... Van, aki hetente többször énekel, van aki többször fest, és így tovább. A korai fejlesztésre nem válogatnak ki gyerekeket, hanem azok a mozgást segítő eszközök, amelyeket itthon csak a fejlesztésre kiválasztottt gyermekek számára tartunk fenn, ott mindenki számára elérhetőek, mindenki kedve, igénye szerint használhatja őket. (Lehet, hogy éppen azok használják, akiknek szükségük van rá?) Ezek az eszközök egyébként azokat a mozgásokat hivatottak pótolni, amelyek korábban a falusi életkörülmények között felnövő gyermekek számára adottak voltak. Élményeim sokaságáról, szakmai tapasztalataimról hosszasan írhatnék még, de ez szétfeszítené jelen beszámoló műfajának kereteit. Végül, de nem utolsósorban, köszönöm mindazok munkáját, akik lehetővé tették és teszik a többiek számára is a külföldi tapasztalatszerzést, akár Münchenben, akár itthon fáradoznak. Bécs, Ausztria - Burovincz Laura 2010. Itt ülök a Nógrád megyei kis parasztházam előtt és már szinte egészséges emlékké változott az elmúlt 5 hónap valósága – pedig még csak tegnap költöztem haza. Mindez talán azért, mert a gyümölcsbe borult kertem ezernyi apró lakójával már nagyon hiányzott. Jó hazatérni.
Hirtelen döntöttem arról, hogy jelentkezem - utolsó utáni pillanatban adtam le a papírokat – titkon abban bízva, az én utam elrendelve - ha mennem kell, megyek, de ha nem, tudom, itthon van elvégezendő feladatom.
Az elbírálás eredménye hamar megérkezett, mégis úgy érzem rendkívül kevés időm maradt a készülődésre – mind a matériában, mind lélekben.
Szinte az utolsó vizsgámról kiesve tudtam csak sietve elkezdeni a tervezést - lakás, kiutazás, költözés, papírok, kapcsolatfelvétel. Ekkor tudatosult bennem először, mire is vállalkoztam.
Ugyan az iskola ajánlott egy vendégházat, ahol lakhattam volna a kint tartózkodásom ideje alatt, én mégis más utat választottam. A városszéli, csendes Gasthaus helyett inkább a mozgalmas, élő bécsi belvárosban kerestem lakást. Nem volt egyszerű, de mikor már minden remény elhagyja az embert, mégis kap valami kis segítséget. Hát velem is így történt.
Ezer e-mail elküldése után, a kiutazásom előtti napon választ kaptam, miszerint egy belvárosi lakásban két német (!) lány örülne, ha a lakótársuk lennék.
Tehát elkezdődött. Visszavonhatatlanul.
Bécsi élet.
Elegáns, nyugodt, természet közeli, nyugatias, praktikus, barátságos.
A szálláskeresés első nehézsége után az iskola helye okozott némi-nemű rémületet bennem. Ugyanis az iskola a város legeslegszélső csücskében – a felajánlott vendégház közvetlen közelében található. És az én szállásomtól több mint egy óra utazásra. De nem bántam, így legalább minden nap keresztülutaztam ezen a gyönyörű városon.
Az iskolában szeretettel fogadtak, mindenben a segítségemre voltak.
Az órarendet közösen állítottuk össze – segítettek abban is, mire érdemes odafigyelni, mi az, ami kihagyhatatlan, akár szakmailag, akár az élményszerzés szempontjából. Én megfogadtam a tanácsokat – és jól jártam. Igaz, miután tudatosult bennem, hogy egyetlen olyan tárgy sincs, mely az óvodapedagógus tanmenetbe illeszkedne – rájöttem, tényleg mindegy, hogy milyen tantárgyakat veszek fel. És én ajándékká változtattam az Erasmust.
Zene, ének, dráma, tánc, mozgás, kultúra – és persze a kötelező Erasmus-os tanegység, ahol a többi külföldi diákkal is találkozhattam. Ezen belül került sor több közös kirándulásra is – dunai hajózásra, városi sétára…
Nagyszerű professzorokkal dolgozhattam együtt – a kurzusokon és azon a rengeteg workshop-on, melyeket az iskola szervezett – és amelyekre előszeretettel invitáltak minket is.
És főleg engem, hisz amint kiderült zenész mivoltom, állandó szereplője lettem az iskolai rendezvényeknek, ünnepeknek…
(Némi nehézséget okozott, hogy a nagy bécsi szabadság mellett itthon igen sok feladat várt rám – többek között abból kifolyólag, hogy óvodapedagógiát ott nem tanítanak, így minden tantárgyból itthon is vizsgáznom kell. Ezeket a vizsgákat igyekeztem beilleszteni az életembe – minden hazautazáskor Vácot is útba ejtettem, így szeptemberben könnyebb lesz talán.)
Az óvodásokat iskolásokra cseréltem erre az időre – vagyis inkább kis kamaszokra – akik meghallva a magyar népzenét, belefogva a közös táncba és a játékokba pillanatok alatt vetkőzték le magukról az addigi hanyag, undok lazaságot. A félelmeim – melyek bőven voltak a korosztály miatt –, nagyon hamar szertefoszlottak. Hosszú lábú afrikai, indiai kamaszlányok és a sűrű fekete hajú japán, filippínó és a világ ki tudja melyik pontjáról ide csöppenő kisfiúk láttán rájöttem, nagyon jó dolog előtt állok! Hamar elterjedt a hírem, a kisebbek sorra jöttek, kukucskáltak be a zeneterembe és vitték az újságot, hogy egy kedves lány furcsa ruhában még furcsább nyelven énekel és táncoltatja az iskolát… Egy egész napot töltöttem a First Bilingual Middle School-ban, öt osztállyal dolgoztam együtt, nagyszerű élmény volt!
De nem tagadom, találtam magamnak programot bőven az iskolán kívül is. Opera, klasszikus- és könnyűzenei koncertek, színház, rendhagyó kiállítás megnyitók – bohém életű lakótársaim szolgáltatták napi szinten a programokat (éljen a diákkedvezmény!). Vagy ha meleg lett az idő, iskola után a belvárosi korzóról ugráltunk a Duna vizébe, igazi hőségűző és honvágykeltő program volt!…
Amint az ember keresztülverekszi magát az irdatlan mennyiségű turistán és az azokat kiszolgáló széles mosolyú személyzeten – megérezheti Bécs igazi hangulatát – a történelem alól kibújik maga a történetíró: az ember, aki a patinás falak között igyekszik megélni, túlélni, megérteni, feldolgozni mindazt, amit önmaga teremtett.
Ezeknek voltam én szemtanúja itt (is) egy pillanatra.
Köszönöm!
Oslo, Norvégia - Petneházy Réka 2009. A 2009-2010-es év első félévét Erasmus diákként Norvégia fővárosában, Oslóban töltöttem. Két III. éves hallgatótársammal jártam ott, s a kinti tanulmányaink, augusztusban kezdődtek – mert ott korábban indul a tanév –, s mivel három hónapos ösztöndíjat kaptunk, november közepén értek véget.
Tanító szakosként nehéz olyan egyetemet vagy főiskolát találni külföldön, mely a magyar képzéshez szervesen tud kapcsolódni a kint tanult tárgyak, követelmények szempontjából. Ez talán nem is baj, mert nekem elsődleges célom ezzel a félévvel az volt, hogy az angol nyelvtudásomat elmélyítsem. Ezt a célt – mint ahogy mások pozitív visszajelzései is mutatták – elértem. A kinti program, amit tanultunk, az „Our Shared European Cultures” címet viselte, s különböző tárgyakat foglalt magába. Pedagógia, szociális tanulmányok, angol nyelv (és tanítása), filozófia, vallástudomány és természettudomány nevű óráink voltak. Mindegyikből volt legalább egy beadandó dolgozat, melyet sokszor csoportban kellett elkészíteni. Kreatív, a norvég kultúra megismerésére ösztönző és késztető feladatok is voltak köztük (pl. közvélemény-kutatás, érdekességek felkutatása stb.), s ezeket mindig be kellett mutatni az osztály előtt, ezáltal fejlődött a kommunikációs képességünk és jobban megismertük egymás hazáját is. Az osztályban spanyol, német, hong-kongi, orosz és magyar diákok tanultak együtt, s azt hiszem jó barátság alakult ki köztünk. A képzés végén egy rövid szakdolgozat-szerű munkát kellett mindenkinek egyénileg megírnia, melyhez konzulensek segítségét kérhettük. Ez is hasznos tapasztalatot adott az itthoni szakdolgozatíráshoz. Erre a dolgozatra, az előadására és a megvédésére kaptunk jegyet, mely az egész képzés érdemjegye lett. Norvégiában most jártam harmadszor, de természetesen ez volt a leginkább meghatározó élményem. A kollégiumban, mely igen közel volt az iskolához, rengeteg különböző nemzetiségű embert ismertem meg, s jó barátokat leltem. A diákélet pezsgő volt a kollégiumi szervezett vagy spontán bulikkal, a nemzetközi diákoknak szóló kirándulásokkal, a főiskola tornatermében zajló különböző bajnokságokkal (teremhoki, kosár, kézilabda, foci, tollas stb.), nemzetek napjával, filmklubokkal. Kéthetente még ingyen vacsora is volt (ami a norvég, igen magas árakat elnézve nagyon értékes dolog), mert a metodista egyház, melyet én korábban nem ismertem, nemzetközi diákoknak szervezett étkezéseket, melyekre mindig más ország ételét készítették el, majd előadást hallgattunk meg egy-egy vendégtől. A kinn tartózkodásom ideje alatt néhányszor el is utaztam, így jutottam el különböző gyönyörű helyekre kirándulni. Norvégia egyik legnagyobb látványossága maga a természet, de még Oslo belvárosában is – hiszen a városnak állítólag 70 %-a erdő. Kisebb városokba, illetve a főváros különböző nevezetességeihez sokszor csak ötletszerűen indultunk el, a térképre rábökve, de csalódnom sose kellett. Köszönhető ez a színes, hagyományos faházaknak, a kedves, természetszerető norvégoknak és a már említett, gyönyörű természetnek. Rengeteg dolgot tudtam meg a norvég kultúráról, néhány kinn élő magyar is segített ebben. Kiruccanásaim során aludhattam az erdő közepén hyttaban (hütta), elmehettem egy gyönyörű helyre, a híres Preikestolenre (Prédikálószék), mely egy fjord fölé 604 méter magasan benyúló szikla, láthattam azt a kilátást, melyet a király is megcsodált a század elején (Kongensutsikt), bemehettem egy 11. században épült fa árboctemplomba (Oslo-Folksmuseen), kipróbálhattam, milyen lehetett az Északi-sarkot meghódító hajót vezetni 1905-ben (Fram). (Norvégiát elhagyva még Londonba is ellátogattam, mert manapság már elérhető áron vannak a repülőjegyek sokfelé a világba, s Oslóból Londonba, majd onnan haza gyakorlatilag egy árban volt az út, az Oslo-Budapest jeggyel. Londonban nem voltam korábban, gyönyörű hely, úgyhogy elhatároztam, oda biztosan visszamegyek még, mert hat nap nem volt elég rá, hogy megnézzem.) Elmondhatom tehát, hogy a tanulmányaim mellett csupa érdekes, gyönyörű természeti és kulturális értéket ismerhettem meg, szociálisan érzékenyebb lettem azáltal, hogy rengeteg emberrel találkoztam, akik más kultúrából, vallási közegből, szokásrendszerből érkeztek. Sok olyan információt ismerhettem meg, amelyet könyvekből és híradásokból sose tudna meg senki, csak ha az ott élőkkel beszél. Mindent összevetve a külföldi félévet/tanévet mindenkinek csak ajánlani tudom. Örülök, hogy én eljuthattam oda, s remélem sok más embernek is megadatik ez a lehetőség. Az Erasmus Program által támogatott szakmai gyakorlatomat Erdélyben, Kovásznán töltöttem. Kovászna, Budapesttől kb. 700 km-re található, megközelítőleg 13.000 fő lakosú kisváros, a magyarok aránya 80%. Nagy szeretettel fogadtak, rögtön belecsöppentem a mindennapi életbe, második nap máris több zsák padlizsánt dolgoztunk fel. Munka közben jó volt beszélgetni, megismerni a kollégákat. A városon kívül sajnos nem volt lehetőségem körülnézni, de a helyi és a házon belüli élet elég színes volt ahhoz, hogy ezt kárpótolja.
Az intézményben három „családra” és egy napközis csoportra oszlanak a gyerekek. Egy fiú és két lány család van, mindegyik 1-1 nevelővel. Összesen kb. 50 gyerek éli mindennapjait az Apor Vilmos Házban. A bentlakók közül aki teheti kéthetenként, a napközisek pedig este 6 órakor mennek haza.
Az én feladatom elsősorban az volt, hogy segítsek tanulni mind a napköziseknek, mind pedig a bentlakóknak. Ez le is foglalta az egész délutánt és az este egy részét is. Persze jó időben és hétvégén mindig kimentünk a szabadba focizni, hintázni, fogócskázni, vagy sétálni.
Az egész ház önellátó, tehát amit adományból kapnak zöldséget, gyümölcsöt, azt feldolgozzák, elteszik télire. Egy szakácsnő főz mindenkire, hétvégén viszont a gyerekek is besegítenek a konyhai feladatokba. Amíg ott voltam csináltunk padlizsánkrémet, savanyítottunk káposztát és paprikát, főztünk paradicsomot. Tehát a tanuláson kívül a ház napi teendőjében is részt vettem, teljesen bekapcsolódtam az ott folyó életbe.
Aki esetleg gyorsan elkészítette a házi feladatát, az sem ült tétlenül, mert minden nap pontosan meghatározott programok voltak; minden hétfőn rövid imádkozás a kápolnában, vagy vallási témájú film vetítése, keddenként kórus próba, szerdán gitár és furulya oktatás, csütörtökönként pedig közmunka. Ebbe tartozik pl. a levelek összegereblyézése az udvaron, fahordás, favágás, diótörés vagy akár az ebédlő takarítása. Minden szombaton pedig a családok önállóan takarítják saját szobáikat és fürdőszobájukat. Én természetesen ezekben a munkákban is részt vettem.
Október közepén az egyik nevelőnő, különböző okok miatt váratlanul elhagyta az intézményt, így engem bízott meg a ház vezetése a nevelő nélkül maradt család irányításával. Ezzel 10 lány került hirtelen a kezeim alá. Ez a váratlan fordulat kihívás és nehéz feladat is volt egyben, de úgy érzem, és a visszajelzések is azt igazolják, hogy sikerült megbirkóznom a feladattal. Az új státuszommal bővültek a rám háruló feladatok is. Reggel 6 órakor keltettem a lányokat, segítettem öltöztetni, majd reggeliztetni és iskolába indítani őket. A kicsiket óvodába vittem, majd délután a megszokott tanulás következett.
Már novemberben hétvégenként karácsonyi üdvözlő kártyákat készítettünk, a gyerekek nagy izgalommal és örömmel írtak levelet és rajzoltak az Angyalnak, amiben karácsonyi kívánságaikat fogalmazták meg. December elején közösen készítettünk adventi koszorút, ami körül minden szombaton vacsora előtt összegyűltünk és röviden imádkoztunk.
Érdekes és tanulságos volt eleinte közelről belelátni, majd ténylegesen munkatársként benne élni egy gyermekotthon vérkeringésében. Megtapasztaltam, milyen felelősséggel jár egy ilyen feladat. Tehát mind szakmailag, mind munkatapasztalat szempontjából, mind az életre vonatkozóan sokat tanultam ezen három hónap alatt.
Aki egy csendes, távol eső, családias erdélyi kisvárosban szeretne tapasztalatokat gyűjteni, annak bátran ajánlom a kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központot. Bővebb információ az intézményről: http://www.devaigyerekek.hu
2009. április elején, egy korai reggelen indultam (III. évfolyamos, szociálpedagógia szakos, nappali tagozatos hallgatóként) az erdélyi Mezőség északi részén, Bethlen közelében fekvő, közel 400 lelket számláló, magyar faluba Radó Katalinnal (II. évfolyamos, szociálpedagógia szakos, nappali tagozatos hallgatóval), ahová Gyombolai tanár úr vitt ki minket autóval. Kb. hat órás út után érkeztünk meg Vicébe, ahová szakmai gyakorlat eltöltésének céljából érkeztünk a Bástya Kollégiumba.
A helyi általános iskolát 2006 őszén a csökkenő gyermeklétszám bezárással fenyegette. Az iskola pedagógusainak kezdeményezésére megalakult a Bástya Kollégiumot működtető Bástya Egyesület. Az egyesület célja egy olyan kollégium létesítése volt, ahol nehéz sorsból érkező csángó gyermekek kapnak lehetőséget arra, hogy magyar nyelvű oktatásban részesülhessenek, ezzel megakadályozva azt, hogy ezek a gyermekek román iskolában folytassák tanulmányaikat, valamint ismerve a csángóvidék gondjait, a kezdeményezők arra gondoltak, hogy ebben az irányban haladva is próbálnak segíteni. 2007 szeptemberében tizenkettő, 2008 szeptemberétől pedig még további tíz csángó gyermek utazhatott a tanév idejére a kollégiumba, ahol kiemelt fontosságot kap a magyar nyelv tanítása, a magyar identitástudat felébresztése, kultúrájuk és a hagyományaik megőrzése. Ezek a gyermekek kb. 7-14 évesek.
Megérkezésünkkor az egyesület egyik alapító tagja fogadott bennünket, s még további kollégákkal ismerkedtünk meg aznap. Mivel még ekkor a gyermekek otthon voltak húsvéti szüneten, az első éjszakát ketten töltöttük el Katával a kollégiumban, ugyanis mi is ide költöztünk be a gyakorlat idejére, akárcsak a gyermekek szeptemberben a tanév idejére. A második napon reggel a faluval ismerkedtünk, majd két, előző nap megismert kolléga jött értünk, s a délelőttöt Bethlenben töltöttük, ahol csatlakoztak hozzánk a többi, első napon megismert kollégák is. Egy rövid városlátogatással egybekötve megmutatták nekünk, hogy mit és hol tudunk beszerezni, ami szükségessé válhat a Vicében eltöltött időszak alatt. Közös ebéd után siettünk vissza, hiszen a gyermekek a délutáni órákban voltak várhatóak otthonról a húsvéti szünetet követően, közel 13 órás út után. (Ők karácsonykor, húsvétkor, valamint nyári szünetben vannak otthon. Bérelt busszal viszik őket haza és hozzák őket vissza a kollégiumba.) Amikor megérkeztek, bemutatkoztunk egymásnak, elfoglalták a szobáikat, kipakoltak, majd közös vacsora után kimerülten dőltek ágyba a hosszú út után. Másnap reggel már indultak is iskolába. Innentől kezdődött el a mi feladatunk. Reggelente az éjszakás nevelő ébresztette a gyermekeket, s mi az ők nyüzsgésére keltünk. A reggeli előkészületeikben önállóak voltak, ha valami probléma adódott, a nagyobbak rögtön a kisebbek segítségére siettek, hiszen egymás iránt is nagyon segítőkészek. Ezen idő alatt a közös reggelit a szakácsnő és az éjszakás nevelő készítette el nekik, amit a gyerekek elfogyasztottak, majd iskolába mentek, ahol a kisebbek délig, a nagyobbak általában délután kettő óráig voltak.
Mi délelőttönként a kollégiumban tartózkodtunk, s találtuk ki a délutáni magyar órákra a feladatokat és készítettük elő hozzá a tárgyi feltételeket, -valamint ahogy időnk engedte, ez volt az a napszakasz, amikor az itthoniakkal fel tudtuk venni a kapcsolatot-. Amikor délben jöttek a kisebbek, a szakácsnő és mi kiosztottuk nekik az ebédet és együtt ebédeltünk velük. Ők ezután a saját szobájukba mentek, ki pihenni, ki rendet rakni, ki játszani.
Két órakor, amikor a nagyobbak érkeztek, nekik a délutános nevelő és a szakácsnő osztották ki az ebédet. Mi két órától háromig a kicsikkel játszottunk.
Ezután egy órát az udvaron játszhattak a gyerekek, hiszen szerencsére a kint töltött idő alatt mindig jó időt fogtunk ki, nagy szárazság, meleg, napos idő volt. A kinti játékok közül a kedvenceik közé tartoztak: biciklizés, focizás, ugrókötelezés, görkorcsolyázás, a különböző labdajátékok, valamint az aszfaltkrétával való rajzolás, de tudni kell, hogy ehhez is, mint minden máshoz, a tárgyi feltételek nagyon minimálisak voltak.
Délután három órától kezdődött a délutáni tanulás, ahol Kata a kisebbeknek (1.osztály-4.osztály), én pedig a nagyobbaknak (5.osztály-8.osztály) voltam felügyelője a tanulásnál és segítőjük a tanulásban. Ez öt óráig tartott, ami lehet, hogy elsőre kevésnek tűnik, de nagyon szorgalmas gyerekek voltak. Tudják, hogy egy nagy lehetőség nekik, hogy itt lehetnek és itt tanulhatnak.
Öt órától fél hatig uzsonnáztak, majd fél hattól kezdődött a magyar óra. A magyar órákat ketten tartottuk. A délutános nevelők hol bekapcsolódtak a játékokba, vagy éppen a vacsorát készítették elő addig, amíg mi a gyermekekkel foglalkoztunk. Ez mindig olyan feladatokkal telt, mint pl. activity, vagy más olyan feladatok, amikben a magyar szavak, beszéd, hagyományok kapnak kiemelt fontosságot, pl. ország-város. De volt olyan magyar óra is, amikor éppen fáradtabbak voltak, akkor csak beszélgettünk, s közben figyeltük a helyes beszédüket.
Hét órától vacsoráztak a kicsik, fél nyolctól a nagyobbak.
A kisebbek nyolc óráig tévézhettek, majd utána készülődtek az esti alváshoz, s kilenc órakor esti ima és meseolvasás után aludni kezdtek.
A nagyobbak nyolc órától kilenc óráig tévéztek. Ezután ők is készülődtek az alváshoz. Szintén esti ima után tíz órakor lekapcsolódtak a villanyok a kollégiumban.
Így teltek a hétköznapok…
Szombati napok: ezeken a napokon a délelőttöket mindig takarítással töltötték a gyerekek, délután pedig a szabad programot a kreatív tevékenységek, a kinti játékok, valamint a falubeli erdei kirándulások fedték le. Vasárnapok: minden vasárnap délelőtt templomba mentek a gyerekek, a délutáni órák pedig a hétköznap délutáni programokkal voltak azonosak. Kata és én a faluból összesen ötször mentünk ki kirándulás céljából:
Rengeteg embert ismertem meg a három hónap (április-júnus) alatt, hiszen a faluban még az utcán is leállítanak beszélgetni, ha nem ismernek még. Megkérdezik, hogy honnan jöttem, miért jöttem és hogy hogyan tetszik az ottani élet. Közvetlenek és barátságosak. Ismeretségek és barátságok alakultak ki. Az öt alkalom alatt többször voltunk vendégségben a kollégáknál, valamint pl. az egyik pedagógus nagynénjénél, aki a rovásírás egyik szakembere. A kollégiumban is többször volt vendégség, amikor pl. a Mezőségi Őrzőkör Alapítványtól (támogató) ellátogatott Vicébe két vezető, de voltak ott támogatók Németországból is, vagy még vendégség kategóriába sorolnám a falubeli elsőáldozást, ahol két harmadikos lány is részt vett a „bentlakásból”-(ahogy a helyiek nevezik a kollégiumot)-. Megismerkedtem a tipikus erdélyi ételekkel is, mint például a puliszka. Az italok közül főként a sör és a pálinka a tipikus vendégváró ital.
Éppen valami változásra vágytam, mielőtt hallottam az Erasmusról. Nem tudtam pontosan, hogy mivel kapcsolatban, de szerettem volna, ha történik valami nagyobb, érdemleges, egész életemre pozitívan ható történés. Amikor beadtam a pályázatomat, nem is tudtam, hogy pontosan mi és hogyan fog alakulni ezzel kapcsolatban. A pozitív elbírálás után összepakoltam és elindultam egy idegen helyre. Akkor még nem tudtam, hogy ez az utazás adja meg ezt a változást. Ahogy teltek a napok, hetek, rájöttem, hogy ez az, amire előtte vágytam… Rengeteget lehetne mesélni a kint töltött időszakról, amit a főiskola nemzetközi kapcsolatos munkatársainak és az Eramusnak köszönhetek! Nagyon sok minden történt a három hónap alatt, fantasztikus volt Erdélyben, rengeteg élményt, tapasztalatot, tudást és bátorságot szereztem. Nehéz volt elindulni (”Minden kezdet nehéz!”), de megérte, s rájöttem, hogy ”Nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember!”!
Mindenki, aki megfelel a pályázati feltételeknek, pályázzon meg utat Erasmussal! Én már kint voltam, épségben és elégedetten tértem haza, csak ajánlani tudom, próbáljátok meg ti is bátran! Örökre szóló élmény!
2009 augusztusának közepén érkeztem Oslóba, Norvégia fővárosába – vegyes érzésekkel. Egyrészről örültem, hogy újra itt lehetek a trollok országában (2008 őszén drámapedagógiai kurzuson vehettem itt részt az AVKF és OUC szervezésében), másrészről fájó szívvel hagytam ott azt a rövidke nyarat, szabadidőt, amit még otthon tölthettem, mert a szemeszter itt augusztus 18-án kezdődött. Hogy ne szaporítsam tovább a szót, hirtelen a 30 fokos hőségből és még javában tomboló nyárból ott találtam magam a már 20 fokot sem elérő őszben.
Az első dolog, amit megtanultam kint, hogy a norvégok hétvégén nem dolgoznak. Történt is, hogy a szállásomat csak augusztus 17-én tudtam csak elfoglalni, mivel 15-e épp szombatra esett e ominózus naptári évben. Tudni kell, hogy minden hónap elsején és 15-én lehet beköltözni vagy épp kiköltözni, ahogy épp a szerződében foglaltak megkívánják, illetve fizetni. (Az internet is benne foglaltatik az árban.)
Viszont lenyűgözően precízek és pontosak. Kiutazásom előtt egy foglalót kellett küldeni nekik (egy bizonyos pénzösszeg), amit hazautazásodtól számítva két héten belül vissza is utalnak a számládra; ha bármi gondod van, lehet szólni nekik, és azonnali választ kapsz és segítséget. Ezt a precízséget imádtam kint, az irodák, a szállás, az iskola, és egyéb más intézmények esetében, 10 percnél többet sosem várakoztattak, és pikk-pakk el tudtam intézni, meg tudtad beszélni, kellő információt kaptam. Itthon azért pár napomba beletelt, hogy visszaszokjak, nálunk mindenre várni kell, és a végén valahogy sosem az elégedettség érzésével távozom, hanem a felháborodáséval.
A kurzus egy információs nappal kezdődött, ahol is megkaptuk a hallgatói azonosítónkat, kártyáinkat, azzal mikor és hova tudunk belépni, és persze mire jogosít minket – pl.: hallgatói rendszer („neptun”), könyvtárhasználat, edzőterem használat és még sok minden más is, teljesen ingyenesen igénybe vehető. A nap végén egy közös ebéd volt a tanárokkal, amely kellemes hangulatban telt el.
Az óráink igen családias hangulatúak voltak, lévén hogy csak tizenketten voltunk: egy hong-kongi, három spanyol, egy orosz, három német és mi hárman magyarok. Volt egy görög fiú is, de ő családi okok miatt már az első hét végén hazautazott. A kurzus főként arról szólt, hogy megismerjük egymást, az országainkat, és persze a norvég kultúrát. Hétről hétre beadandókat kellett írnunk, és azokat a csoport előtt prezentálnunk, előadni. Majd a kurzus egy 2000-3000 szavas beadandóval zárult, amit egy kisebb szakdolgozathoz tudnék hasonlítani. Két hét van rá (aminek én a felét elbetegeskedtem), kutatsz, utána olvasol, kutatsz, konzultálsz, csoportnak előadod, majd két tanár előtt meg is kell védeni. A téma bármi lehetett, ami kapcsolódott a kint tanultakhoz, úgyhogy kaptam a lehetőségen, hogy az itthon tervezett szakdolgozatom témájában merülök el, és kezdek neki, pláne, hogy a norvég oldalt is megismerhettem.
Norvégia sosem lesz a kedvenc országom, bár a tenger és a hegyek nagyon hiányoznak, de pestiként nagyon hiányoltam a jó kis városi nyüzsgést, amit volt szerencsém kint egy régóta áhított párizsi utazással pótolnom. Mindenesetre tervezem, hogy nyáron visszamegyek, mert egy kint élő barátomnak megígértem, egy norvég-biciklitúrára muszáj vele tartanom. De sok ilyen hasonló ígéret van még, és jó tudni, hogy várnak a világ távoli pontjain.
 Nem is tudom, hol kezdjem, hiszen rengeteg minden van egyszerre a fejemben. Kezdem a legelején. Én ősszel tudtam meg, hogy van még lehetőség jelentkezni a tavaszi félévre Erasmusra. Pontosan egy napom volt még a határidőig és habozás nélkül beadtam a jelentkezésemet. Egyik csoporttársam biztatása is nagy szerepet játszott ebben, hiszen ő az előző évet Oszlóban töltötte ösztöndíjjal. Látszott rajta, hogy ez az út mennyi mindent adott neki, így engem is meggyőzött, hogy ez egy kihagyhatatlan lehetőség. Mind a barátságok, az ottani kultúra megismerésében és a nyelvtudás szempontjából is igen nagy lehetőség az előrelépésben. Ezekkel a gondolatokkal vágtam neki az útnak.
Rengeteg kérdés kavargott a fejemben és rettentően kíváncsi voltam. Mielőtt kiértünk volna, folyamatos tájékoztatást kaptunk emailben az ottani tanároktól. Mindenbe szíves segítségünkre voltak. Természetesen az itthoni koordinátorok is rengeteg információval láttak el minket. Az ösztöndíj, amit az iskolától kaptam a kinn töltött időre 3 részletben érkezett meg és még az út előtt megkaptam az első részletet. Így volt mivel gazdálkodnom. Én erre a félévre megigényeltem a diákhitelt is, hiszen nem tudok a szüleimre támaszkodni és ez bizonyult a legkézenfekvőbb ötletnek. Egy félévig folyósítattam a maximumot, a következő félévtől pedig visszamondtam. De persze ez csak egy ötlet, ha valakinek ilyen jellegű problémái lennének.
A pénz nagy részét hazahoztam, hiszen az iskola igyekezett a lehető legtöbb pénzt utalni azoknak, akik Oszlóba mentek, mert mint tudjuk Oszló az egyik legdrágább város. Nem mondom, hogy nagy lábon éltem, de nem panaszkodom, rendesen megtanultam beosztani a pénzt ez idő alatt.
Az iskola nagyon segítőkész odakinn. Minden héten különböző programokat szerveznek az Erasmusos diákoknak. Így a múzeumlátogatásra nem kell pénzt költened és persze ez is egy nagyon jó lehetőség arra, hogy megismerd a többi diákot. Ezen felül ott van a kollégiumi élet, ahol zseniálisan lehet szórakozni. Nagy barátságok születtek, és így persze sokfelé lehet menni látogatóba majd a következő években. A mi kis társaságunk (mind a 3-an magyarok, német –holland - cseh fiúk és egy francia lány) elhatároztuk, hogy miden évben találkozunk, hiszen annyira megkedveltük egymást. Idén augusztusban jönnek is egy hétre Pestre látogatóba. Rengeteg értékes emlékkel gazdagodtam. És ezek alatt nem az értem, hogy mennyi buli volt és minden nap iszonyatos részegre ittuk magunkat, hiszen az alkohol is rettentő drága. Olyan programokat szerveztünk, amit itthon ez előtt sosem. Például, minden héten 1-2 alkalommal gófrit készítettünk és különféle játékokat játszottunk, vagy filmet néztünk. Miután beköszöntött a jó idő a várost körülvevő szigetekre játunk grillezni és számháborúzni. Amíg pedig a hó dominált, addig élveztük a különféle téli sportokat, hiszen itthon nem nagyon van rá lehetőségünk.
Rengeteg mindennel gazdagodtam ezalatt az út alatt. Hiszem, hogy aki nekivág egy ilyen útnak, az más emberként tér vissza. Én sok pozitívummal lettem gazdagabb. Megtanultam, hogy hogy kell mély barátságot kötni és élvezni az élet adta lehetőségeket. Olyan embereket és az ő kultúrájukat ismertem meg, amikre soha nem lett volna lehetőségem. Hiányolom őket, hiszen tudom, ha maradtunk volna életre szóló barátság vehette volna kezdetét. Bízom benne, hogy azért ez valamennyire sikerült.
Egy pár hasznos tanács:
- A Kiwi élelmiszer áruház a legolcsóbb és onnan is a First price termékek.
- Az időjárásról csak annyit, hogy eléggé hideg van, érdemes sok meleg ruhát venni és ebből is a legfontosabb a meleg és lehetőleg vízálló cipő. (gumicsizma esetleg, ez ott egyáltalán nem ciki, mindenki ezt hordja.)
- Amennyiben ez lehetséges akkor a St.hanshaugen kollégiumot válasszátok. Hiszen a központban van, és így nem kell költeni bérletre, amivel pénzt tudsz megspórolni. És a csoport nagy része is abban a kollégiumban lesz elszállásolva, így nem érzed azt, hogy kimaradnál valamiből.
- A többi kollégiummal sincs semmi probléma, de például az Ulleval Nedre, amit én nem ajánlanék, hiszen ott 2 embernek van egy tusolója meg konyhája, és így nehezen tudsz kapcsolatokat teremteni. Hiszen ahol vannak közös helyiségek, ott hacsak egy-egy szóra is, de megálltok beszélgetni.
- Az utazást a Wizzairrel vagy a Norvegian.no társasággal ajánlom, hiszen ezek viszonylag olcsók.
Nagyon sok jót kívánok nektek és remélem ti is legalább ilyen élményekkel tértek haza mint én!
2009. június
Vice, Románia - Trencsényi Bianka és Várhelyi Réka 2009. "Pontosan 50 napja, hogy itt élünk a vicei kollégiumban..." Trencsényi Bianka és Várhelyi Réka az Apor Vilmos Katolikus Főiskola II. évfolyamos szociálpedagógus hallgatóinak vicei beszámolója
A kezdetek
2008 novemberéig nem is tudtunk róla, hogy Vice a világon van, azt pedig álmunkban sem gondoltuk, hogy majdnem 3 hónapot fogunk eltölteni csángó gyermekek között egy pici mezőségi faluban. Amikor Sárkány Péter Tanár Úr felhívta a szociálpedagógus hallgatók figyelmét erre a lehetőségre, nyomban felkaptuk a fejünket: íme, egy leendő szociális szakembert próbáló kihívás, ahol végre ténylegesen a "tűz közelébe" kerülhetünk, és nem csak az iskolapadból szövögethetjük fantáziáinkat arról, hogy vajon milyen lehet élesben a szociálpedagógiai tevékenység. Nem sokat hezitáltunk, hogy beadjuk-e a pályázatunkat. Ha jobban belegondolok, inkább az ifjonti hév vezérelt minket, s a segíteni akarás; nem is hánytuk-vetettük meg rendesen, mit is jelent 3 hónapot "idegenben", más körülmények között, távol a szeretteinktől eltölteni. A pályázat (Erasmus program szakmai gyakorlat) nyerteseinek kihirdetése után alig 2 hetünk maradt az indulásig, ráadásul még javában benne voltunk a vizsgaidőszakban. Azt gondolom jobb is volt ez így: nem értünk rá az ilyenkor szokásos utazás előtti pánikra, hiszen épp elég stresszt jelentett egy filozófia vizsga is. Január 29-én, egy hideg csütörtök reggelen indultunk útnak Gyombolai Péter és Rabár Ferenc Tanár Urakkal, a Váci Egyházmegye adományaival megrakott kisbuszon. A határ átlépése utáni döbbenet: a szivárvány minden színében pompázó, kínai háztetőket megszégyenítő, cikornyás, bádogtetejű épületek esztétikai elektrosokként hatottak ránk. Oda se neki, lelkesedésünket semmi sem törhette le. Helyi idő szerint délután 5 órára érkeztünk meg Vicére. Találkozás a gyerekekkel
Azt hittük tudjuk, mire számíthatunk, hiszen a gyerek az mindenhol gyerek. Nem is volt olyan régen, hogy mi is az általános iskola padjait koptattuk, nem halványultak még el a gyermekkori érzések, emlékek. De milyen mások ezek a csángó gyermekek! Ez persze az első találkozáskor még nem volt nyilvánvaló, kicsit megilletődve fogadtak minket, ami nem is csoda: idegenek voltunk és felnőttek. Szerencsére ez az állapot nem bizonyult maradandónak, pillanatok alatt elfogadtak, megnyíltak, és meg is kedveltek bennünket. Óriási igényük van a szeretetre, a személyes odafigyelésre, törődésre. Távol vannak szeretteiktől, ami sok esetben sajnos a javukat szolgálja, ugyanis olyan, a társadalom perifériáján élő, sokgyermekes, moldvai csángó családokból származnak, akiket különösképpen súlyt az alkoholizmus, a családon belüli erőszak, a munkanélküliség, az aluliskolázottság és a mérhetetlen szegénység. A nevelők elbeszéléseiből tudtuk meg, hogy mikor először beköltöztek a kollégiumba a kicsik, olyan számunkra evidens dolgokat kellett megtanítani nekik, mint a rendszeres tisztálkodás, fogmosás, papucsviselés, ruhásszekrény használata. Az itt dolgozó pedagógusok fáradhatatlan munkájának és kitartásának eredményeképpen mi már olyan gyermekkel találkoztunk, akiknek igényük van saját maguk és környezetük tisztán tartására. Persze ne túlozzunk, vegyes korosztályról van szó, és össze sem lehet hasonlítani rendszeretet tekintetében egy 10 éves kislányt egy 13 éves kamaszodó nagyfiúval, de ezek már életkori sajátosságok. Elkezdődik a munka Ami a mi feladatunkat illeti: eleinte mi sem értettük pontosan, miért is vagyunk itt, mit tehetünk mi a gyermekekért, hogyan segíthetjük az itt dolgozó nevelők munkáját a leginkább. Kicsit elbizonytalanodtunk, kétségek gyötörtek. Végül a gyerekektől kaptuk meg a választ: megváltozott a bentlakás légköre, hangulata. Azzal, hogy több pedagógus foglalkozik velük egyszerre, egy gyermekre több figyelem juthat, csoportbontásban tudjuk végezni a mindennapi foglalkozásokat, hatékonyabb a tanulás is. Mi nem állunk a kollégium alkalmazásában, tulajdonképpen önkéntes munkát végzünk, így kisebb rajtunk a nyomás. Velük kelünk, velük fekszünk, hiszen erre a 3 hónapra a mi otthonunk is lett a Bástya kollégium. Hirtelen lett 22, jó értelemben vásott gyermekünk. Elsődleges cél, hogy minden bentlakó gyermek elsajátítsa a magyar nyelvet, ugyanis többen úgy érkeztek a kollégiumba, hogy szinte egy szót sem beszéltek magyarul. Gyakori, hogy egymás között is inkább románul beszélgetnek, mi viszont egyáltalán nem értünk románul. Így hát a társaságunkban rákényszerülnek, hogy magyarul szólaljanak meg. Ezt a célt szolgálja továbbá a napirendbe beillesztett magyar óra. Ezek remek alkalmat adnak arra, hogy játékos feladatok közben bővíthessük szókincsüket, kifejezőkészségüket. Vice igen kis falu, és így városi szemmel nézve elég ingerszegény környezetet tud csak nyújtani. Persze a gyermekek ezt kevéssé érzékelhetik, tekintettel arra, hogy ők honnan jönnek. Nekünk viszont komoly fejtörést okozott a szabadidős programjuk megszervezése, hiszen nincs egy játszótér, egy rendes burkolattal rendelkező sportpálya vagy tornaterem. Nedves időt fogtunk ki, szinte mindig sár borítja az udvart, és a gyermekek kénytelenek ott focizni, játszani. Rengeteg energiájuk van, ez természetes, ahogy az egészséges gyermekekhez illik. Bármilyen ház körül adódó munkát elvégeznek, lelkesen hordták a fát tüzeléshez a téli időszakban. Azért sikerült a problémát megoldani: különböző vicces társasjátékokkal, kreatív tevékenységgel le tudjuk őket kötni. Különösen élvezik, hogy a legtöbb játékban mi is nagy élvezettel veszünk részt, és nem csak felnőttesen irányítjuk őket. Egy kicsit mi is visszavedlünk ilyenkor gyermekké. A legkomolyabb probléma a gyermekek körében felmerülő agresszió. Szinte minden megnyilvánulásukat áthatja az erőszak, no azért persze nem kell véres jelenetekre gondolni, csak egy kis püfölésre. Mindenestre meg kell tanulniuk a konfliktuskezelés egyéb formáit. Nyilvánvaló, hogy ezt a hozzáállást otthonról hozzák, hiszen köztudott tény, hogy a gyermekbántalmazás egyik súlyos következménye lehet a kortársakkal szemben tanúsított agresszió. Semmiképpen sem tartjuk hatékony megoldásnak az ilyen tettek súlyos büntetését, ugyanis még nagyobb ellenkezést, dacot és további agressziót vált ki belőlük. Óriási igazságérzettel rendelkeznek ezek a gyerekek, és teljesen normális dolognak tartják, hogy ha egyik társuk megsértette őket, akkor ők erre ököllel reagáljanak. Elsősorban személyes példaadással és a felmerülő problémák közös megbeszélésével lehet a legnagyobb eredményt elérni. Sikerült olyan szeretetteljes viszonyba kerülnünk a gyermekekkel, hogy nincs szükség autokrata módszerek alkalmazására a nevelés során, általában elegendő csak kérni őket valamire. Ha elkerülhető, inkább nem büntetünk, mert sokkal erősebb pedagógiai eszköznek tartjuk a jutalmazás, dicséret erejét, s a tapasztalataink azt mutatják, ez beválik. Fontosnak érezzük, hogy tágítsuk látókörüket, formáljuk szépérzéküket. Többen fogékonyak a népzenére, gyönyörűen énekelnek csángó népdalokat, és ami a legfontosabb: szívesen teszik ezt. Köszönet Köszönettel tartozunk az itt dolgozó kollégáknak: nevelőknek, önkéntes pedagógusoknak. Szeretettel fogadtak minket, szabad kezet kaptunk tőlük, hogy megvalósíthassuk elképzeléseinket. Mindent megtettek azért, hogy otthon érezzük magunkat. Lelki támogatás is nyújtottak, amikor kételyek gyötörtek minket. Személyükben kiváló pedagógusokat ismerhettünk meg, akik példaként állnak előttünk kivételes elhivatottságuk miatt. Nem kis feladat az övék: megteremteni a szükséges feltételeket ahhoz, hogy ezek a gyermekek teljesen ingyen, kiváló körülmények között magyarul tanulhassanak; nevelni őket a jó s szépre, hogy ha egyszer haza térnek, tovább tudják adni mindazt, amit itt kaptak. Köszönettel tartozunk a gyermekeknek is. Örülnénk neki, ha tudnák és megértenék milyen különlegesek is ők, mennyi lehetőség, tehetség rejlik bennük. Mennyi szeretetet tudnak adni egy mosollyal, egy öleléssel, egy kedves rajzzal, s mennyire tudnak örülni minden apróságnak: egy könyvnek, egy labdának, egy szelet csokinak. 50 nap összegzése
Pontosan 50 napja, hogy itt élünk a vicei kollégiumban, s már csak 3 hétig maradunk. Egyik szemünk sír, a másik nevet: annyira megszerettük a gyermekeket, hogy az már a honvágyat is feledteti, valóban fájni fog a búcsúzás. De a képzeletbeli tarisznyánkba rengeteg szép emléket, élményt, tapasztalatot viszünk magunkkal haza. Igyekeztünk tanítani, s közben mi is rengeteget tanultunk az életről, a hivatásról és a szeretetről. Üdvözletét küldi Vicéből: Trencsényi Bianka és Várhelyi Réka, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola II. évfolyamos szociálpedagógus hallgatói Bianka a gyerekekkel
Réka születésnapi köszöntése Hócsata Teknősbéka folyó Négy csodálatos hónapot töltöttem Bécsben a Kirchliche Pädagogische Hochschule Erasmusos hallgatójaként. E szemeszter rengeteg élményét és tapasztalatát nagyon nehéz szavakba önteni, sőt csupán egy oldalban összefoglalni, de megpróbálkozom vele.
Utazásom előtt még itthon feljegyeztem magamnak, melyek kitűzött terveim, avagy mit is várok ettől a „kirándulástól.” A lista a következő volt: nyelvtanulás, a város teljes körű feltérképezése (nemcsak a nevezetességeket érintően), tipikus ételek, italok kóstolása, magyar vonatkozások fürkészése, jó tanulmányi eredmények, ismeretségek, baráti kapcsolatok kialakítása, és az osztrák kultúra megismerése. A főiskolán felvett tantárgyak, a kötelező Erasmusos modulok mind-mind segítették terveimet. A helyi diákok, és tanáraink segítségére, mosolyára kedvességére mindig számíthattunk. Rengeteg programot szerveztek nekünk órarend szerint és azon kívül is. Gondoskodtak róla, hogy a csoport minél több időt töltsön együtt. Nagyon hálás vagyok érte, hogy elvittek minket vacsorázni, egy teljes hétvégét tölthettünk Kremsben, hajókiránduláson vettünk részt, még moziban is voltunk. A szállásunkon együtt laktunk a német lányokkal, rengeteg közös programot szerveztünk, mi magunknak is. Például minden héten más valaki főzte meg a saját országának nemzeti ételét. Vagy karaokéztunk, activityztünk, buliba mentünk. Tény, hogy sosem unatkoztunk. Bejártuk az összes adventi vásárt, összehasonlítottuk hol finomabb a puncs. J Állatkert, mozi, színház, sőt még opera is szerepelt programjaink között. Különösen tetszik Bécsben, hogy ha valaki kultúrára vágyik, nem kerülnek sokba a jegyek ezekre a helyekre. Így szeretnék a diákokat „becsalogatni” előadásaikra. Szerintem jó módszer. Szóval elégedetten állíthatom, hogy kitűzött terveim mindegyike megvalósult! Sőt többet kaptam! Amikor elhatároztam, hogy szeretnék külföldön tanulni, nem sejtettem, hogy nemcsak élményekkel de bizony mennyi belső érzéssel, értékkel is gazdagabb leszek. Magabiztosabb, talpraesettebb, tájékozottabb lettem és még büszkébb arra, hogy magyar vagyok! A bécsi életnek köszönhetően további új céljaim születtek.. Köszönöm Erasmus! Rédli Kata
2009.02.27.
Puncsozás Schönbrunnban
Adventi vásár a Rathaus előtt Buli
Városnézés Melki apátság előtt (hajókirándulás végállomása) Donauinsel Előadáson a csoport Belváros adventi hangulatban Élménybeszámoló
Oslo OSEC- (Our Shared European Culture)
2008.08.16.-2008.12.21.
Bükk Bernadett
Egy véletlen során kaptam a lehetőséget, ami által kijuthattam Oszlóba. Csak azt tudtam róla, hogy ott hideg van, és nagyon messze van.
Augusztus 16-án érkeztünk meg az oszlói reptérre egy évfolyamtársnőmmel. A külföldi fogadószervezettel már rögtön az első perctől félreértettük egymást, mi azt hittük, hogy kijön valaki a reptérre elénk a szálláskulcsokkal, aztán talán egy órányi várakozás után úgy döntöttünk, hogy elindulunk, majd lesz valami. Nekiindultunk a fejenként 50 kg csomagunkkal a városnak.
A kezdeti nehézségek ellenére elkezdődött a kurzus, mindenki nagyon segítőkész volt, a koordinátorunkhoz bármikor fordulhattunk bármilyen kéréssel, mindig elirányított a megfelelő emberhez. A kurzus megnyitója egy közös ebéd volt a tanárokkal, akik szintén nagyon kedvesek voltak, igyekeztek ezalatt a kis idő alatt mindenkiről megtudni valamit.
A kurzus összetétele nagyon vegyes volt, volt egy dél-afrikai, egy holland, egy olasz, egy német, három kínai, egy belga, egy cseh, hat spanyol, egy ukrán és mi ketten magyarok. Az óráink arra épültek, hogy minél jobban megismerjük egymást, és a norvég kultúrát. Óráinkon összehasonlítottuk a különböző országok tanítási stílusát, metódusát, vallásait, ezek előfordulását és azt, hogy ez hogyan jelenik meg a vallásos iskolákban. Ezeket power point prezentációkban kellett előadnunk. Látogattunk templomot, kirándultunk az órák keretében. A tanárok nagyon képzettek voltak, többségükkel nem volt problémánk. Azt mindannyian sajnáltuk, hogy nem látogathatták a norvég diákok az óráinkat, így nem sok kapcsolatunk volt velük. Norvég nyelvű kurzusunk is volt, én azonban a második alkalom után leadtam, mert valamennyire beszélek hollandul és rögtön összekavart, nem akartam, hogy összekeveredjenek a nyelvek.
A kurzus végén egy minimum 6000 szavas beadandót kellett írni egy választott témában, ami kapcsolódik a kurzushoz és mindenképp össze kellett hasonlítani a magyar és a norvég rendszert az adott téma szempontjából. Ezután, ha ezt elfogadták, akkor meg kellett védeni két tanár előtt a dolgozatot, mint egy rendes diplomamunkát. Ezt, az összes prezentációt, beadandót együtt osztályozták.
A főiskolának könnyen használható, nagyon felszerelt könyvtára van, a „szemeszter-kártyánkkal” pedig bármikor ingyen igénybe vehettük a kölcsönzést.
Oszló sosem lesz a kedvenc városom, de gyönyörű helyeket lehet találni egy kis utazással.
Összességében véve nagyon hasznos volt ez a félév, mivel angolul folyt az oktatás, sokat fejlődtem mind az értésben, mind a beszédben, de legfőképpen az írásban. A kollégiumban éreztem magam a legjobban, ahol szintén nagyon vegyes volt a társaság. Sok programot csináltunk együtt, nagyon értékes embereket ismerhettem meg.
Örülök a lehetőségnek, hogy tanulhattam egy olyan országban, ahova valószínűleg magamtól sosem terveztem volna utat.
Mindenkinek csak ajánlhatom, hogy kipróbálja magát egy másik nyelven, egy másik országban.
Sok szerencsét!
Oslo, Norvégia – Komporday Réka 2007/2008-as tanév
2007 tavaszán jelentkeztem a nemzetközi irodában, hogy ki szeretnék menni külföldre tanulni egy szemeszterre. Ajánlottak pár országot, hogy merrefelé lehet menni és a legjobban Norvégia fogott meg. Több okom is volt rá, hogy ezt választottam; többek között, mert a tanító szak előtt az ELTE-re jártam finn-skandinavisztikára, és mert úgy éreztem, hogy Németországba például úgymond kimehetsz, amikor akarsz és magyarok is rengetegen voltak ott. Viszont Norvégiára ezzel szemben úgy tekintettem, mint valami távoli, misztikus országra és még csak nem is ismerek senkit, akinek közelebbi élménye lett volna ott. A főiskolánkról is én mehettem ki először ebbe az országba, és ez is nagy hatással volt rám, hogy olyan helyre mehetek, ahonnan még nincs senkinek tapasztalata és az első információkat is nekem kell majd megszereznem.
Szóval jelentkeztem, nyelvvizsgám már szerencsére volt. De akinek esetleg nincs és annyira nem is megy a nyelv, annak is azt mondják általában, hogy gyakorolj, amíg ki nem mész. És valóban, kinn is elég egy ilyen szint szerintem, mert bármelyik csoportba kerülsz, szinte mindenkinek második nyelve az angol, a tanároknak sem az anyanyelve, és mindenki tudja, hogy azért mentél ki, mert meg szeretnél tanulni jól angolul. És ami a legmegnyugtatóbb, bármilyen rosszul is megy az angol, a spanyolok mindig rosszabbak lesznek nálad. A másik fontos dolog, amit már a kurzus elején elmondtak a tanárok, hogy Erasmus diák még nem bukott.
Oszlóról dióhéjban annyit, hogy számos felsőoktatási intézménye van, a legnagyobb a University of Oslo, ami fél óra a főiskolánktól. 70 000 diák van a városban, ami Oszló félmilliós lakosságához képest egész jó arány. Rengeteg színház, mozi, művészeti galéria, múzeum, nemzetközi étterem és kávézó van. Nyüzsgő élet van egész nap, főleg az arab negyedben, ami az egyik kedvenc helyem volt az emberek kedvessége és a különböző, távoli, egzotikus boltok miatt. Itt történt, hogy egy arab boltban a teák között pakolgattunk és nézegettük, hogy milyenek vannak és találtunk egy nagy doboz puskaport.
Rengeteg gyönyörű kirándulóhely is van a környéken. Például 15 percre laktam (St. Hanshaugen nevű kollégiumban) a fjordoktól, ahonnan sokat hajóztunk ki a környező szigetekre. Mentünk a hegyekbe is kis kunyhókhoz síelni, sífutni, kirándulni vagy snowboardozni. Ugyancsak voltunk sí Európa bajnokságon és snowboard világkupán. Stockholm és Helsinki sincs messze, ahová hatalmas, úgynevezett „party-hajók” visznek át rengeteg diákot, egyszer ezt is ki kell próbálni, és nem is annyira drágák.
A főiskolán, az Oslo University College-ban körülbelül 11000 diák tanul a belvárosban, a királyi palotától öt percre. A 7 karon 40 féle különböző angol kurzusból válogathatsz. Tanultunk norvégul is, de ez már csak ráadás. A főiskolán több kávézó, étterem és kocsma működik, az utóbbiba alagutak vezetnek a főiskola minden szárnyából. Emellett természetesen vannak szaunák, konditermek, koncertek, ping-pong asztalok, hatalmas mászófal és rengeteg könyvtár.
A nemzetközi iroda rengeteg programot szervez, mint például hajókirándulások, pizzázások, vetélkedők, minden kedden nemzetközi kávéház valamilyen programmal vagy karácsony előtt egy ünnepi vacsora. És mindezek persze teljesen ingyenesek, így rengeteget spórolhatsz, ha velük mész el a múzeumokba. Emellett persze itt ismerkedhetsz meg a más karokon tanuló nemzetközi diákokkal.
A kurzusunkon az első szemeszterben körülbelül 15-en voltunk, a másodikban 30-an. Teljesen nemzetközi csoportunk volt, 17 országból jöttünk össze a világ minden tájáról, mint például Brazília, Amerika, Dél-Afrika, Kolumbia vagy Kína csak hogy néhány messzebbit említsek. Ennek hatalmas szerepe volt az oktatásban, mert mindnek megismertük egy kicsit a kultúráját, oktatását, hagyományait. Suli után meg közös vacsorákat szerveztünk, ahová mindenki hozta a nemzeti eledelét.
A főiskolán be lehetett kerülni egy Nemzetközi Diák Egyesületbe, ami olyan, mint Magyarországon a HÖK, azzal a különbséggel, hogy itt egy külön ága van csak nemzetközi diákoknak, de kell is egy olyan főiskolán, ahol kb. 240 külföldi diák van. Választás útján lehetett bekerülni és feladatunk volt, hogy mindenféle programokat szervezzünk a többi diáknak, mint például hétvégi kirándulás a hegyekbe, bowling, partyk és erre még kaptunk félévente körülbelül fél millió forintnyi támogatást is az iskolától. És ha ez a pénz nem lett volna elég, akkor lehetett még igényelni. (Ebből fizettük a diákoknak a sítúrát felszerelésestül.)
Szóval miért is érdemes kimenni még, ha ez még nem győzött meg? Például mehetsz dolgozni és pénzt gyűjteni. Mert belefér a heti 4-szer 4 órás tanítás mellé. A minimálbér, ha még nincs végzettséged, 3000 ft/ óra (2007/2008-as tanévben), elég, ha angolul tudsz és nem igaz, hogy minden sokkal drágább lenne. Sokszor olcsóbb is, mint itthon, csak meg kell találnod, hogy mi hol olcsóbb.
Nekem annyira megtetszett Oszló, hogy az első félév közepén már rájöttem, hogy Oszlóból nem elég ez a négy hónap, mert annyi mindent lehetne még csinálni, és olyan jó a hangulat, az életfelfogás, hogy eldöntöttem, nekem itt kell maradnom még egy szemeszterre, ha törik, ha szakad. Kint megkérdeztem, hogy lehetne-e még egy félévre maradni, azt mondták, hogy örömmel várnak, csak az Erasmus-státuszt kell kérni még egyszer. Így felhívtam az itthoni nemzetközi irodát, és hála nekik, maradhattam még egy félévre!
Ha hazajöttél, általában a tanárok is pozitívan állnak az Erasmusosokhoz, néhány tárgyat is el lehet fogadtatni. Angolul szinte mindent megértek, nem gond a társalgás. Nagyjából a világ minden táján vannak barátaim, akikkel tartjuk a kapcsolatot és utazunk együtt nyaranként. Azt hiszem életre szóló barátságok alakultak ki és olyan párok is, akik már házasodnak is. Az egyetlen rossz, hogy nagyon hiányoznak az emberek és a kinti mentalitás.
De ha már itthon vagy, simán megkapsz másmilyen ösztöndíjakat is és az önéletrajzodon is nagyot emel.
A lényeg, hogy szeretném, ha minél több diák megtapasztalná egy ilyen különleges északi ország hangulatát és az ottani nemzetközi diákság élményét.
Élménybeszámoló
2008. augusztus 16-án közel kettő és fél órás repülés után sikeresen földet értünk Norvégia legnagyobb és a fővároshoz legközelebb eső repülőterén, Gardermoen-on.
A kalandos és szerencsés szállásfoglalás után hamar megismerkedtünk magyar hallgatótársainkkal, akikkel a 4 hónap alatt szoros kapcsolatot alakítottunk ki és tartottunk össze.
A diákszállás egy 13 épületes emelet, minden szinten egy közös konyha, 2 tusoló és 3 mellékhelység elégíti ki a diákok higiéniáját.
A konyha szolgált általában a közösségi programok helyszínéül. Közösen főztünk, tanítottuk egymást, mindenki a saját nemzetiségének megfelelő ételkülönlegességgel próbálta megismertetni társait. Nagy sikert aratott az általunk szervírozott rakott krumpli, gulyásleves, palacsinta, hogy csak párat említsek a sok finomság közül. A finomságok hozzávalóit illetően meg kell említeni, hogy iszonyat a drágaság Norvégiában - legalábbis a mi pénztárcánkhoz képest - így a kolbászt, szalámit vittük magunkkal, illetve küldték utánunk a szeretteink. Húst a 4 hónap alatt körülbelül kétszer vettünk, de kis kreativitással észre sem venni a hiányát. ;)
A szobák egyszemélyesek, kis ötletességgel hangulatossá varázsolhatók. Az alagsorban találhatóak a mosógépek, melyek mosókártya segítségével könnyen és egyszerűen kezelhetők.
Az első nap bemutatták a tanárainkat és körbe vezettek az iskolában, hogy véletlenül se tévedjünk el. Általánosságban elmondható, hogy nagyon segítőkészek voltak az oktatók.
A tanórák mellett igen sok szabadidőnk maradt, melyet igyekeztünk hasznosan tölteni. Lenyűgöző természeti adottságok találhatók a vikingek hazájában, így nem volt nehéz kitalálni, hogy hova is látogassunk el. Elég sok kirándulást szervezett a főiskola, mely keretein belül megismerkedhettünk az Oslóban található híresebb múzeumokkal.
Egyéni kirándulásokat is szerveztünk, többek között a főváros környéki erdőbe, ahol csodás, kristálytiszta vizű tavak gazdagították a tájat.
Megemlíteném még a Bergen-Oslo túrát, melyben részesei lehettünk egy fjordhajókázásnak, mely Norvégia legszűkebb fjordját tárta elénk, továbbá utaztunk a világhírű Flamsbana-val is.
Ahogy beköszöntött a tél, egy sífutáson vehettem részt a kint élő magyarok segítségével. Hatalmas élmény volt sífutó felszereléssel úgy leszállni a metróról, hogy tulajdonképpen a megállóban már lehetett is felcsatolni és nekiindulni az esti kis túránkra, ahol sok, a napi munka fáradalmait kipihenő norvéggal találkoztam.
A kirándulások és kulturális programok mellett azért nem kevés időt és figyelmet vett igénybe a vizsgára való készülés sem, mely keretein belül kellett készíteni egy 6000-8000 szavas „szakdolgozatot” választott téma alapján némi kötődéssel a pedagógia irányába, melyet egy fél órás prezentáció keretében be kellett mutatni a csoporttársaimnak, majd másnap egy szintén fél órás egyéni szóbeli vizsgán úgymond meg is kellett védeni a tanáraim előtt.
Mindent egybevetve hatalmas élményekkel gazdagodtam, így mindenkit csak arra tudok buzdítani és bíztatni, hogy merjen belekezdeni és megpróbálni és kitartással vigye is végbe, mert egy életre szóló élményt és emlékeket kap cserébe. J
Mata Katalin Hajnalka
- Belgium -
Gyors döntések sorozata után, 2008 szeptemberében nekivágtam utamnak, hogy egy ismeretlen ország, ismeretlen városának, ismeretlen egyetemén tudjak tanulni. A gondolat – mely szerint utazni és idegen nyelvet tanulni jó és menni kéne – mindig is foglalkoztatott, de egy ilyen döntést meghozni nem egyszerű. Itt hagyni mindenkit - szülőt, testvért, barátot - milyen nehéznek látszott ez akkor, és most mennyire másként gondolom.
A namuri pályaudvaron egy idegen hölgy - kis táblával - fogadott csoporttársamat és engem. Igen, nem voltam egyedül az utazás alatt, ez igen megkönnyítette a dolgot, különös tekintettel arra, hogy francia nyelvterületre érkezvén, egy szót sem beszéltem franciául. Ez a hölgy volt a koordinátorunk, aki segített minket minden területen az ott tartózkodásunk alatt, de természetesen – mint minden embernek – neki is volt számtalan saját dolga, amit intéznie kellett, tehát jobb tudni, hogy minden esetben te magad vagy, akire számíthatsz.
Csoporttársam foglalta a szállásunkat, nem egészen 3 nappal a kiérkezésünk előtt, tehát nem igazán voltunk képben sem árakkal, sem a környékkel, egyszerűen ez a lehetőség volt, és mi kénytelenek voltunk belemenni kollégium hiányában. A dolog nehezen indult, de annál jobban sült el, hisz evőeszköz és edény hiányában még csak nem is tudtunk aznap enni, de talpraesett lányok lévén, otthonossá varázsoltuk a mi kis házunkat, ahol egyébként sikerült hat fiút kifognunk lakótársként. A kulturális problémák azért néha kiütköztek a házi úrral – gondolok itt arra, hogy kinek milyen hőfok számít melegnek télen – de az udvarias beszéd és kedves mosoly eredménye sosem maradt el.
Az iskolarendszer is különböző volt, ami minket nagyon meglepett, pláne, hogy gimnázium óta nem jártam minden egyes nap iskolába, de azt kell, hogy mondjam nyelvtanulás szempontjából jobb nem is lehetett volna. Mikor morcosan keltem fel, hogy inkább lógnék, mindig az jutott eszembe, hogy végülis miért vagyok itt, és így sikerült mindig mindenre beérkeznem. Ugye említettem fentebb, hogy nem beszélek franciául, így tanulni sem tudtam azon a nyelven. Az iskola emiatt úgy döntött, hogy angol szakos tárgyakat kell hallgatnom, ami angol nyelvtan-, kultúra-, és egyéb hasonló tárgyakat tartalmazott. Az első pár napban kicsit megilletődtem, az órarend hetente változott, de nekem mindig sok órám volt, aztán az első számonkérés után kezdtem érezni a fejlődést, és ezáltal sokkal jobban élvezni is a tanulást. Ami a franciát illeti, indult külön Erasmusosoknak oktatás, ami hasznos volt ugyan, de aki már tud 3 szót is annak könnyebb és még hasznosabb. Ismerkedés szempontjából azonban nagyon jó volt, ott találkoztunk spanyol, német, román, és svéd emberkékkel, akikkel már elindulhatott az igazi társasági élet is.
Nehéz leírni azt a sok élményt, ami történt velem odakint, de azért megpróbálom, hátha sikerül átadni belőle valamit. Szóval olyasféle élmények, hogy olyan emberekkel beszélgetek, akik szintén egyedül vágnak bele a nagyvilágba; az hogy megismertem olyan kultúrákat, amikről csak olvastam vagy mástól hallottam; megtapasztalni azt, milyen egyedül élni olyan szempontból,hogy magamra kell főzni, vásárolni, mosni, és együtt élni olasz és belga emberekkel; együtt mulatni kanadai és holland lányokkal; megérteni francia szavakat és a végén már mondatokat, úgy hogy mikor odamentem még ez mind képtelennek tűnt; utazni egy szabad hétvégén a hőn áhított és mindig messzinek tűnő Párizsba; belga sört inni, és francia sajtot enni; és olyan barátokat szerezni, akikkel ha nem találkozunk majd csak több hónap vagy akár év múlva, akkor is úgy fogom érezni ők a barátaim, de nem a szokványos módon… talán ezek azok a dolgok és élmények, amik feledhetetlenségük mellett olyan egyediek és nem pótolhatóak sehogy másként, ami miatt nagyon megéri utazni, barátkozni, tanulni, más nyelven beszélni. Ez az Erasmus! Egyszerűen kinyílt a világ, és semmiféle félelem nincs bennem már, bárhova is kelljen menni, bárhogy is kelljen beszélni, vagy vizsgázni.
Barátok, tanulás, függetlenség, utazás, öröm! Ezekkel a szavakkal illetném az elmúlt 5 hónapomat, és boldog vagyok, hogy kint voltam, mert ha volt is nehézség, legalább tudom, hogy nincs lehetetlen és mindent meg tudok oldani.
Zárószóként csak annyi, hogy mindenki, akinek van lehetősége éljen vele, ne féljen, merjen lépni, jelentkezni és vállalni a kihívást, hisz a program – minden téren - fejlődést rejt magában, és ezek az élmények életünk végéig hatalmas mosolyt csalnak majd az arcunkra.
Egyetem (Haute École de Namur)
Buliztunk (magyar lakótársam, Eszter)
Magyar, spanyol és német barátság
Olasz lakótárs (Antonino) Erasmus, utolsó buli Szoba és kávé Nagyon jó volt külföldön nyelvet tanulni. Izgalmas volt új kultúrát, egy teljesen új környezetet megismerni. Egyszerűen csodálatos volt minden ott töltött nap Németországban. Az emberek nagyon aranyosak és segítőkészek voltak velem. Segítettek, amiben csak tudtak, hogy jól érezzem magam az ott töltött idő alatt. Sok kinti barátot szereztem, és e-mailen tartom velük a kapcsolatot. Amikor kimentem teljesen más kultúra fogadott és az elején megijedtem egy kicsit, de könnyen beleszoktam az ő hagyományaikba. Annyira azért nem más, csak kint sokkal kedvesebbek és nyugodtabbak az emberek és jobban odafigyelnek egymásra. Ez az elején furcsa volt számomra, de egyben nagyon is tetszett. Münchentől laktam 20 km-re és más Aporos tanulókkal is megismerkedtem és ők is sokat segítettek nekem a beilleszkedésben. Megmutatták a legolcsóbb helyeket, ahol lehet élelmiszert vásárolni, meg egész Münchenen keresztül körbevezettek. München csodálatos város telis-tele nevezetességekkel. Érdemes megnézni mindegyiket, mert felejthetetlen élmény. Bár az én megítélésem szerint nincs annyira éjszakai élet, de azért diszkók vannak és házibulik is. A sétálóutca a városban nagyon sok lehetőséget kínál ruhák, szuvenírek és sok más tárgyak vásárlására. Tényleg nagyon ajánlom mindenkinek.
De elsősorban persze a nyelvtanulásért mentem ki Németországba. Az ott kint töltött idő alatt nagyon sokat tanultam a nyelvet és sokat fejlődtem. Ezt teljes mértékben észrevettem magamon és a kintiek is, hogy mennyit fejlődtem. Eleinte szinte alig mertem megszólalni, mert féltem, hogy butaságot mondok, de amikor az első napok után megdicsértek, hogy helyesen beszélek, akkor már bátrabban mertem beszélni. A kinti emberek nagyon megértőek voltak velem, ha valamit rosszul mondtam, kijavítottak, és nem néztek rám haragosan vagy ilyesmi. A beszédem nagyon sokat javult szerencsére, hiszen pont azért mentem ki, hogy gyakoroljam a beszédet. És ez sikerült is. Igaz azért van még mit csiszolni a beszédemen, mert ennyi idő azért nem elég a tökéletes beszéd kialakulásához, de nagyon sokat fejlődtem. A nyelvtant is jól begyakoroltam, de avval nem is volt gond.
Egy plébánián laktam, mert Németországba plébániai gyakorlatra mentem ki. Segítettem a templom körüli teendőket ellátni, de az irodán nem voltam. Akkor heti háromszor voltam óvodában, ahova azért küldtek, hogy tanuljam a nyelvet, mert a kisgyerekek nem veszik zokon, hogyha néha hibásan beszélek. De a végén már nagyon jól megértettem őket és nagyon a szívemhez nőttek a kis ovisok. Szó szerint könnyes búcsút vettem tőlük és ők is nagyon megszerettek engem és el sem akartak engedni. Nagyon szomorú pillanatok voltak. Még ajándékot is kaptam tőlük, egy tablóképet, amin mindenki rajta van, hogy sose felejtsem el őket. Örökre a szívembe zártam őket és mindig kedvesen gondolok vissza rájuk. Akkor heti kétszer pedig általános iskola első négy osztályában hallgattam hittant. Kint teljesen máshogy zajlik le a hittanóra. A hittantanár nagyon jól tartotta az órákat és nekem nagyon tetszett a stílusa. Én csak hallgattam az órákat, de nagyon sokat tanultam így is belőlük. Például sok vallási kifejezést tudtam meg németül. A gyerekek itt is aranyosak voltak, de itt nem alakult ki mély viszony, mint az ovisokkal. De a tanárok nagyon segítőkészek voltak velem szemben és érdeklődtek, hogy miért vagyok kint.
Röviden ennyi, amit le szerettem volna írni.
Az biztos, hogy nagyon sok élménnyel gazdagodtam és nyelvtanulás szempontjából is sokat fejlődtem. A kint töltött idő felejthetetlen lesz számomra az életem során. Mindenkinek teljes szívemből ajánlom, hogyha ilyen lehetőségre alkalma nyílik kimenni, ne szalassza el, és bátran merjen nekivágni az ismeretlennek. Ilyen lehetőség csak egyszer adatik meg az életben, és ne hagyjuk futni a vágyainkat, hanem ragadjuk meg az ilyen alkalmakat és merjünk bátran belefogni.
Mindenkinek ajánlom!
Dóbiás Adrienn, az Apor Vilmos Katolikus Főiskoláról
2007/2008
A 2007/2008-as tanév tavaszi félévét Grazban töltöttem Erasmus Program keretében. Ausztriában nyári szemeszternek nevezik, később kezdődik és később is végződik a félév.
Érdekes volt számunkra az iskola rendje, az órák beosztása. Nem volt hétre lebontott órarendünk. Az órákhoz időpontokat adtak meg a tanárok, naptárba jegyeztük fel az óráinkat. Több tantárgyra jelentkeztem, mint ami elő volt írva, de nem bántam meg. A főiskola oktatása nagy hangsúlyt fektet a gyakorlatra, az elméleti részből csak a legszükségesebbeket tanulják. Sok tanítási gyakorlatra vonatkozó ötletet ismertünk meg.
A tanárok nagyon kedvesen, segítőkészen viszonyultak hozzánk. A diákok többsége kerülte velünk a kapcsolatot, mint később kiderült azért, mert azt hitték, nem tudunk németül. Néhány tanuló azonban nagyon barátságos volt hozzánk.
Az iskola épületével szemben, Iskolanővérek által fenntartott leánykollégiumban laktunk. Tágas, háromágyas szoba volt kettőnk részére, a szomszéd szobával közösen használtuk a fürdőt. A konyhában használhattuk a hűtőt és a két, később egy rezsót.
A tanórákon kívül kirándulásokon is részt vettünk. Az első héten az angol csoporttal Graz közelében található nevezetességeket fedeztük fel. Május elsején egy egyházi közösséggel kirándultunk, hazajövetelünk előtt a lipicai lovakat látogattuk meg.
A többi Erasmus-diákkal szerveztünk közös programokat is. Együtt fedeztük fel a várost, közösen főztünk. Az egyik tanárnővel színházban és múzeumokban is voltunk.
A főiskola gyakorlóiskolájában gyakorlaton is részt vettünk. 4. osztályban voltunk, ahol a súlypont az angol nyelvre helyeződött. A tanulók szinte folyékonyan beszéltek angolul. Láttunk Montessori-módszerrel tanuló osztályban is órákat. A gyakorlat részeként mi magyarok is tartottunk órát. Magyarországról adtunk át ismereteket. A gyerekek nagyon érdeklődőek voltak, fegyelmezetten viselkedtek, és pontosan dolgoztak az órán.
A nyelvvel először még nehézségeim voltak, de egyre jobban megértettem a beszédet, és a beszéd is egyre könnyebben ment. Úgy érzem, nyelvtudásomnak nagyon jót tett ez a félév. Sok embert ismerhettem meg. Az emberek mentalitása, egymáshoz való viszonyulásuk nagyon tetszett.
Örülök, hogy mindebben részem lehetett.
Hollósy Klára és Kovács Éva
A 2008. évi tavaszi félévemet az Erasmus program keretében Münchenben, a Katholische Stiftungsfachhochschule intézményében töltöttem. Amikor értesültem arról, hogy iskolánkban van lehetőség külföldi szemeszter megpályázására, rögtön kedvet éreztem hozzá. Mint bizonyára sok diáktársamnak, nekem is óriási lehetőségnek ígérkezett egy külföldön eltölthető, ösztöndíjjal támogatott félév. Német nyelvismeretem miatt adott volt, hogy ilyen nyelvterületű iskolát pályázok meg. A lehetséges városok közül végül München mellett döntött, hogy sok pozitívumot hallottam már előzetesen róla. Így, másfél hónappal a hazaérkezésem után bátran mondhatom, hogy nem kellett csalódnom.
Egy új országot, egy új várost megismerni mindig nagy élményt jelent. Nagyon érdekesnek találtam a müncheni életet, a müncheniek mentalitását. Münchenben az élet nyugodt, az emberek barátságosak. Életkorra való tekintet nélkül mondhatom, hogy az ott élő emberek nagyon társaságkedvelőek. Hétvégén különösen, de hétköznap délutánonként is rendre nagyszámú baráti társaságok, családok lepik el a kedvelt parkokat, sörkerteket, éttermeket. Hétvégenként sokan biciklivel szelik a várost, vagy épp valamelyik helyi futballcsapat –a Bayern München vagy az 1860 München – mérkőzésére látogatnak ki. München igazi futballváros. Minden hétvégén jókedvű szurkolók lepik el a belvárost, hogy egy, a Viktualienmarkton elfogyaszott bajor Bratwurst után csoportokba verődve induljanak el az Allianz Aréna felé.
Az Isar parti metropoliszként is nevezett város számos parkkal rendelkezik, közülük a legkedveltebb az Englischer Garten (Angol kert) és az 1972-es olimpiai játékoknak helyet adó Olympiapark. Utóbbiba található többek között csónakázótó, uszoda, teniszpályák, illetve egy műfüves futballkomplexum is, ahol főiskolás és egyetemista ismerőseimmel hétvégenként rendszeresen megfordultunk. Szintén a parkban található az Olympiathurm (Olimpiai torony), amely tetejéről pazar kilátás nyílik a városra, háttérben az Alpok hegyvonulataival.
München leghíresebb parkja az Englischer Garten is kellemes kikapcsolódást nyújt a kilátogatók számára. A közepén található Chinesischer Thurm lábánál elterülő sörkertekben ízletes ételeket és persze söröket kínálnak. A park folyójában tavasszal és nyáron sokan mártóznak meg, egyes helyein még szörfözni is lehet.
A főiskolán az itthonihoz hasonló családias légkör tapasztalható. A tanmenetrend némiképp különbözik a Vácon megszokottól, ezáltal lehetőség nyílik számos új tantárgy felvételére is. A tanárok segítőkészek, mindig készséggel álltak rendelkezésünkre. Tárgyaim java részét zárthelyi- illetve beadandó dolgozatok írásával zártam le.
A kint töltött szemeszter alatt alkalmam nyílott különféle szemináriumok és előadások megtekintésére, illetve a müncheni főiskola egyik koordinátora intézménylátogatást is szervezett számunkra egy közeli városban található Caritas szervezet többrétű intézményébe. Közülük a legérdekesebb számomra egy pszichikai betegeket foglalkoztató, könyveket is árusító kávézó volt.
A főiskolai életet színesítették továbbá az iskola pincéjében rendezett bulik, illetve néhány, az udvaron megrendezett grillparti is. Az Európa Bajnokság idején az iskola aulájában felállított óriáskivetítőn szurkoltuk végig a német válogatott egyik mérkőzését.
Szállásom egy időskorú pszichikai betegeket gondozó otthon mellett volt. A közeli otthonban heti egy alkalommal szakmai gyakorlatot is végeztem, amelyet szintén nagyon hasznosnak ítéltem meg.
Összességében véve úgy gondolom, hasznos tapasztalatokra tettem szert, és ezt nem csak tanulmányi szempontból vélem így. Öt hónapot eltölteni egy másik országban, részévé válni München hétköznapjainak, megismerni az ott élők szokásait, kultúráját, mentalitását, egy életre szóló élmény marad számomra.
2008. augusztus 28. Kósa Árpád
A 2006-2007-os tanév tavaszi félévében Belgiumban, a Haute Ecole Namuroise Catholique Tanítóképző Intézmény képzésében vehettem részt Namurban.
Utazás, megérkezés, beköltözés
Első kiutazásomkor a Wizzair járatával utaztam, mely Budapesttől 2 órás út Brüsszel-Charleroi repülőtérre, mely közelebb van Namurhoz, mint Brüsszel fő repülőtere. Hétfői nap érkeztem Belgiumba. Szerencsére a repülőtérről nagyon egyszerű eljutni a vasútállomásra, ahonnan gyakran mennek vonatok Namurbe. Miután leszálltam a vonatról, az ottani Erasmus koordinátor várt engem, és elvitt a szállásra, ahol a három hónap alatt laktam.
Szállás
A vasútállomástól körülbelül 5-6 perc sétányira volt a szállásom, melyet az intézményben tanító tanárnő adott ki nekem, és még két belga társamnak. Mindhármunknak külön szobája volt. A vasútállomástól kb. 20 perc eljutni az iskoláig busszal.
200 eurót fizettem a szobáért havonta, mely kicsit szegényes és sötét volt. A fűtés télen elég jó volt, tavasszal külön szólni kellett, hogy az árnyékos szoba éjszakára eléggé lehűl. A konyhában volt néhány edény, melyet hárman felváltva használtunk, egy mikrosütő, tűzhely, és egy nem túl nagy hűtő.
A legnagyobb problémát a mosógép hiánya jelentette, így a mosást vagy a város egyik mosodájában, vagy kézzel végeztem. Mosodák sok helyen vannak, két percre a szállásomtól is találtam egyet, de az ára miatt inkább a könnyebben száradó darabokat kézzel mostam ki.
Érdekességek, kirándulások
Szerencsétlen helyzet volt számomra, hogy minden ismerősöm hétvégén hazament, így a hétvégéimet általában egyedül töltöttem. Egy lengyel lányon kivűl minden Erasmus hallgató pár órára lakott Namurtól. Egyetlen nagy közös kirándulásunk Párizsban volt. Márciusban két napot töltöttünk el ott, minden érdekességet megnéztünk, ami belefért a két napba, múzeumokkal. Éjszaka egy két csillagos hotelben aludtunk, szabad programként nagy csapatba gyűlve együtt mentünk sétálni. Nagy élmény volt számomra.
Brüsszelbe is érdemes ellátogatni, én egyszer voltam, és bár az idő elég esős volt, egy városnéző busszal rengeteg látnivalót láthattam. A busz a vasútállomástól indult, és oda is vitt vissza. A jegy érvényes volt a következő ugyanolyan városnéző buszra, így nyugodtan le lehetett szálni, nézelődni, majd a következő járaton folytatni az utat. Ezután még egy hosszabb sétát is megengedett az időjárás, így emlékezetes élmény maradt a Brüsszeli kirándulás.
Közlekedés
Belgium tömegközlekedése jónak mondható – vonattal kényelmesen és gyorsan bárhova el lehet jutni. Namurben gyakori a buszközlekedés, fényképes buszbérlettel bármelyiket szabadon lehet használni, mely 20 euróba kerül. Ha valaki nem utazik annyit busszal, 10 alkalmas kártya teheti olcsóbbá az utazást. Eleinte furcsa volt számomra, hogy az autósok bármikor átengednek az úton, amennyiben nem lámpás kereszteződésről van szó.
A magyar viszonylatokhoz képest Belgium drága. Legnagyobb kiadást a szállás költsége jelentette a maga 200 eurójával. Az étkezéseket legolcsóbban úgy lehet megoldani, ha az ember főz magára, és a bevásárlás során is megfontolja, hogy hol vásárol. Az iskola honlapján a körülbelüli árakról bővebben is lehet olvasni. (www.henac.be)
Remélem észrevételeim tapasztalataim és élményeim érdekesnek és hasznosnak bizonyulnak azok számára, akik a későbbiek folyamán utaznak majd Belgiumba.
Várnai Liliána
Namur, gyakorló óvoda
Brusszel, ahol több mint 1000 fele sört lehet kapni
Brüsszelben
Namur, a suli
Namur, nem messze a Citadellától
|
